Remény1...( Út az ismeretlenbe)

„Remény! Ez a rövidke szó és érzés mindenkiben más és más gondolatokat ébreszt, mégis valahol ugyanazt szimbolizálja. Reményeink segítenek át életünk göröngyös szakaszain és adnak erőt életünk folytatásához!”

Megvásárolható dedikált példányban is! Ára 2500ft

Megrendelem

Elmélázva üldögélek a félhomályban. Kényelmesek lettek ezek a székek, már szinte fotelek. Mindent tudnak, amit egy csillagközi űrhajó parancsnoki székeitől elvárhatunk. Karfájáról irányítható az egész hajó és még masszírozó funkcióval is ellátták őket. Majdnem fekszem, miközben enyhén masszíroztatom hegekkel teli testemet. Lábamra terítettem még a földről hozott kedvenc plédemet, így kicsit velem van az otthon melege. Kezemben az aputól kapott, nevemmel ellátott rozsdamentes bögrém, melyből kedvenc mentateámat kortyolgatom. REMÉNY, ezt a nevet adtam a Szövetség új hajójának. Úgy éreztem jobb nevet keresve sem találhatnék. A parancsnoki híd, vagy ahogyan mi nevezzük a Vezérlő, talán a legnagyobb helyisége a hajónak. A tervezők és az építők is odatették magukat, mert bár nem nagyok a helyiségek, de legalább otthonosak és kényelmesek. Kis túlzással olyan lett a vezérlő, mintha az ember egy nagyon szuperül felszerelt nappaliban lenne. A fedélzeti számítógép még a hajó illatosításáról is gondoskodik azért, hogy a legénység a lehető legjobban érezze magát. Akaratlanul is beleszívok a levegőbe, próbálom kitalálni milyen illatot is érzek. Orrlyukaim kitágulnak és ízlelik a levegőt. Idegrendszerem közvetíti agyamnak a jeleket. Megvan! (Emlékeim közül előjön egy vadvirágos rét, amin kislány koromban rohangásztam és sárkányt eregettem, ott éreztem ehhez hasonló illatokat.) Micsoda csodás emlék konstatálom és akaratlanul is elmosolyodom. A vezérlőt, csak a szélvédőbe integrált monitorfalak és a műszerek színes kijelzőiről virító fények töltik be. Folyamatosan futnak az adatok a kijelzőkön a gravitációs térről, létfenntartásról, energiafogyasztásról, miközben a hipertéren keresztülhaladunk egy ismeretlen cél felé. Kár, hogy a hipertérben haladva nem lehet a szélvédőt védő mechanikus pajzsot elhúzni, mert csodás látványt nyújtana. Így be kell érnem a külső kamerák képével. Nem is igen értem, miért van szükség még a mechanikus pajzsra, miközben a pajzsgenerátor védőpajzsot von a hajó köré. Na, de mindegy is fő a biztonság. A hajtóművek folyamatos duruzsolása hallatszik. Hiába vannak több szinttel lejjebb és távol a vezérlőtől, mégis ezeknek a gigantikus gépeknek a „hangja” az egész hajón hallatszik! Ez a zaj, ennyi idő után iszonyatosan őrjítő tudd lenni. A monitorfal fölött az aktuális földi idő látszik. 2030. január 1. 00.45.15

Odahaza, most mindenki örül és ünnepli az újévet! Egy éve, hogy véget ért! Remélhetőleg ez volt az emberiség utolsó nagy háborúja, amit saját maga ellen vívott. Kicsit én is örülnék, ha a földön lehetnék, de ha belegondolok, minek? Nem vár már ott engem senki, nincs már. akinek hiányoznék! Most, van időm átgondolni az elmúlt éveket, számot vetni eddigi tetteimmel és döntéseimmel. Hogy kerültem ide? Hogyan hozhattam ilyen helyzetbe a barátaimat és saját magamat? Talán apám miatt, aki meglátta a jövőmet? Lehet csak saját terveinek, céljainak az eszköze lettem? Nem-nem! Elhessegetem a gondolatot. Mindenért nem tehetem aput felelőssé. Bár ez eredetileg az ő álma volt, de időközben annyira az enyém is lett, mint az övé. Érdekes, vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha nincsen az a szép nyári nap. Szemem becsukom, hogy ma agyam rejtett zugából előkeressem azt a szép emléket. Míg élek nem felejtem el apám arckifejezését, mikor megcsörrent a telefonja, miközben az állatkertben éppen a kecskéket etettük. Akkor voltam 4 éves. Vörösesbarna, hosszú hajú kislány, akinek fogalma sem volt, nemhogy a hipertérről, de még arról sem, hogy mi a föld és mik a bolygók. Bár apu kicsi korom óta oktatott és mindent elmagyarázott, de az összefüggések, csak jóval később álltak össze egy egésszé. Kicsinek még nem tűnt fel, de ahogy idősödtem rájöttem, hogy apunak nem sok barátja van és az emberek eléggé különcnek tartják. Az tény, hogy álmodozó típus volt. Mindig vágyott a csillagok közé, de kevesen értették meg az álmait. Végül megértettem, nem különc volt, csak távolságtartó. Nem bízott az emberekben és csak keveseket engedett magához közel. A sors iróniája, hogy pontosan olyan lettem, mint apu. Vajon, hol tartana az emberiség, ha nincs az a nap? Azon a napon kezdődött életünk legnagyobb, legszebb, de egyben legszörnyűbb kalandja. Azon a nyári napon apunak is köszönhetően megfordult az emberiség sorsa és ezzel együtt visszafordíthatatlanul az enyém is! Ezen a napon tört meg a jég, mert a gazdag, befolyásos emberek egy része eldöntötte, hogy nem a hatalmat és a pénz világát támogatja, hanem az emberiséget. A politika elkorcsosult. A politikusok eladták népüket és bármit megtettek akár a választóik ellen is, csakhogy a pénzemberek lévén hatalomban és gazdagságban maradjanak. Az új csoport tagjai titkos szövetséget kötöttek a fejlődés nevében. Támogatják a szövetséget, azzal a feltétellel, hogy az, az emberiség javát szolgálja. A mindenkori kormányok előtt rejtve működtek. Maguk köré gyűjtötték az élet és a tudomány minden területéről a meghatározó segítő embereket. Nem volt nehéz dolguk, mert abban az időben, a korrupció és elnyomás nem látott méreteket öltött a szabadság égisze alatt futó „demokráciában”. Göröngyös, embert próbáló és sokszor reménytelen próbálkozások után eljutottak a Marsra és a külső bolygókra, ahol hihetetlen felfedezéseket tettek. Beigazolódtak azok az elképzelések, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, sőt! Egy a mienkhez sok szempontból hasonló faj bázisaira találtak a Marson illetve az Ión. Magukat It’sennek hívták. Leírásokat hagytak a világegyetemről, veszélyekről, energiacellákról, normál tér hajtóművekről illetve hiperhajtóművekről, védőpajzsokról, gyógymódokról. Arról is, amiért talán a leginkább hálás vagyok, az antigravitációs mezőről. Mire felnőttem, már szerves része lettem nem csak az új technológiáknak, hanem magának a szövetségnek is. Bár még nem töltöttem be a 20. életévemet sokszor úgy érzem, túl sok mindent kellet átélnem, és túl sokat osztott rám a sors. Túl sok embert vesztettem el, miközben az emberiség jövőjét építettük. Vajon megérte? A saját veszteségeimért kárpótol valaha valaki? Nem hiszem, de nem is várom el! Az én döntésem volt és döntéseimnek ára van. Sajnos, voltak rossz döntéseim és ezek miatt emberek haltak meg. Olyanok, akiket szerettem és végtelenül hiányoznak. Egyedül érzem magam és hihetetlen űrt érzek a lelkemben. A barátaim (csapatom) akik elkísértek erre az útra, ők a családom. Szeretem, imádom őket, de eszembe jut, vajon mennyiüket veszíthetem el még a hosszú utazás alatt. Önként vállalták, ők akartak velem tartani, de a sorsuk mégis az én felelősségem. Most azokra gondolok, akik már nem lehetnek velünk. Ó Istenem! Vajon gondol-e rájuk rajtam kívül valaki? Nem tudom, de én soha nem felejtem el őket. Arcuk mindörökké beleégett emlékezetembe. Csak remélni tudom, hogy valamikor, talán egy másik életben bocsánatot tudok tőlük kérni, és megköszönni az értem való önfeláldozásukat. A háborúban jelképpé váltam, bár egyáltalán nem vágytam rá. Vakon követtek, és ha kellett meg is haltak értem. Nekik köszönhettem, hogy túléltem, bár ilyen áron azt kívánom, ne így lett volna. A sors a túlélőkhöz sem kegyes, mert az elvesztett társaim és a háborúban megölt emberek üres tekintetű szeme, mint egy heg megmaradt emlékezetemben. Hatalmas lelkesedésem, mely belehajszolt az elnyomás és egyenlőtlenség elleni harcba - aminek végül jelképe lettem - útközben megkopott. Minden egyes barát, bajtárs, szülő, szerelem elvesztése koptatott a kezdeti lelkesedésemen, mely a háború végére teljesen elveszett. Ünnepeltek lettünk. Hősöknek kiáltottak ki bennünket. Mosolyogtunk a kamerák és a tömegek előtt, de a lelkünk már össze volt törve és semminek sem tudtunk igazán örülni. Túl sok volt, amit átéltünk! Valami megmagyarázhatatlan erő nem hagyott megpihenni és elfelejteni a múltat. Megtaláljuk-e valaha a lelki békénket? Lehet, a lelkem csak akkor bocsátja meg tetteimet, mikor életem utolsó lehelete is elhagyja testemet? A harc, a veszteségek az ölés visszafordíthatatlanul megváltoztattak bennünket. Ilyen lenne a sorsa-jutalma egy hősnek? Összezárva örökre a tetteivel, lelkiismeretével saját magányában? Kislányként nem így képzeltem el az életem!

Eddig megjelent köteteim